Matolcsy Györgytől már megszokhattuk, hogy állításai gyakorta köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Annak idején Kádár János mondta azt, hogy az elmélet kell, hogy legyen a gyakorlatért és nem fordítva, különben a tömegek belehalnak a kísérletezésbe, s végül agyonütik az elméletek kiagyalóit. A helyzet napról napra rosszabb, és tudomást sem véve a realitásokról, Matolcsy és hű elvbarátai élnek-éldegélnek a saját maguknak kreált álomvilágban. Talán innen jöhetett az a hírhedt mondás, miszerint ami Magyarországon zajlik, az egy tündérmese.
Akár egy megszállott elme mondatainak is lehetett volna ezt tekinteni, ha Szíjjártó Péter pár nappal ezelőtt nem nyilatkozta volna lényegében azt, hogy Matolcsynak teljesen igaza van. Legutóbb pedig Orbán Viktor emelte piedesztálra őt, már-már istenként és a magyar nép nagyjaként dicsőítve őt. Nekem erről az a South Park-epizód ugrott be, amikor a fogorvos-konferencián azt próbálja meg bemagyarázni a doktor, hogy a fogtündér mögött valójában egy félig kakas, félig mókus szörny áll; s ekkor valami a közönség soraiból megkérdezi tőle: maga beszívott, vagy tényleg ennyire hülye?
Mert lehet különféle teóriákat kreálni arról, hogy miért van bajban az ország. Lehet unos-untalan „elmúltnyolcévezni”, elhárítva magunkról a felelősségnek minimális lehetőségét is. Lehet bizonygatni, hogy mi kérem, tökéletes döntéseket hozunk, csak a fránya belső és külső ellenség rendre megakadályoz abban, hogy sikerre vigyék az országot. Ugyanerre hivatkozva megszorításokat is be levet vezetni, mondván, köteleztek minket rá. Lehet játszani(?) a szalonfasisztát, hetvenkedni, abba a téves feltevésbe ringatni magunkat, hogy akár az elmúlt ötszáz évben érdemben befolyásoltuk a világpolitikát – mert egyesek ma is ezt képzelik.
A baj csak az, hogy tízmillió emberen kísérleteznek. Egy rég letűnt kor avítt, dohos szagú szellemében tevékenykednek, kukából előhúzott fasiszta rongyokkal takargatják a dilettantizmust, az ellenkező hangokat pedig túlkiabálják, vagy eleve nem is hagyják szóhoz jutni. Mindeközben az alkotmányerejű ostobaság, az egykulcsos adó, szabadon szedheti áldozatait és hizlalhatja a klientúrát. S megjelenik egy tanulmány, mely szerint a magyar lakosság jövedelmének mindössze 50,3 százalékával rendelkezhet szabadon – ha nem jönne le ebből az összegből a különféle termékekre, szolgáltatásokra rárakott adó, aminek köszönhetően ebből a pénzből is elenyésző összeg marad. És a jó, a kedves multik természetesen nem hárítják át az ügyfelekre az őket érő terheket.
Egy olyan országban, ahol egyesek szerint havi 47 ezer forintból kitűnően meg lehet élni, miközben az ezt állítók gyakran hetente kapnak ennyi pénzt. Ahol hoznak egy olyan Munka Törvénykönyvét, mely szerint a munkavállaló egyáltalán örüljön, hogy a tőkés foglalkozni merészel az ő apró-cseprő-kis igényeivel, s ennek ellenére a munkavállalókat nevezik, kimondva-kimondatlanul lusta disznónak. A szegénység jelei napról napra szemmel láthatóak, de ezt úgy néz ki, odafentről nem lehet észrevenni. Valóban egy tündérmese, csak nézőpont kérdése, kinek az. De a meséknek van egy jellegzetes tulajdonsága: egy fantáziadús elme agyszüleményei. Ez a mese azonban súlyosabb, mint amilyennek látszik: mert itt úgy tűnik, nem a jók győznek.
Utolsó kommentek